Tudományos elmélet - Aranyi László (2007) | |||||||||||||||||||||||||||
"Tehát az Univerzum egyetlen, végtelen és mozdulatlan... Nem, hozták létre, hiszen rajta kívül nem létezik más élet, amire vágyhatna, vagy amit elvárhatna, hiszen maga minden lét. Nem szűnik meg, hiszen nincsen semmi más, amivé változhatna, hiszen ő maga minden. Nem mehet össze, és nem tágulhat ki, hiszen végtelen, semmi nem közelítheti meg, s el sem szakadhat tőle semmi." /Giordano Bruno/ Bevezetés A címből ítélve azt gondolná az ember, hogy egy tudományos elmélettel, illetve egy vallásos hittétellel van dolga, a kettő pedig mind megközelítésében, mind végeredményében jelentősen különbözik egymástól. A helyzet azonban korántsem ez. Az Ősrobbanás elméletének elfogadása, a maga hihetetlen gyenge lábakon álló „bizonyíték-rendszerével”, legalább akkora hitet igényel, mint a Világegyetem létrejöttére vonatkozó Teremtés-tan. Az ősrobbanás elméletet csak jó indulattal lehet egyáltalán elméletnek nevezni, hiszen szinte semmi olyan tulajdonsággal nem rendelkezik, ami alapján ezt megtehetnénk. Hiszen sem nem bizonyítható, sem nem tartalmaz később igazolandó jóslásokat, nem rendelkezik belső logikával, olykor gyökeres ellentmondásban van a megfigyelhető világ az elmélet által leírtakkal, és így tovább. Mivel tehát nem a valóságon alapszik, mindössze néhány – tévesen értelmezett és pontatlan – mérési eredményen, elfogadásához tehát hit kell, nem is kevés, hiszen az Ősrobbanás elmélet elfogadója (elhívője), mindazon tényhalmazt tagadja egyben, mely ellene szól, tehát nem tekinthető sem kutató alkatnak, sem tudományos hozzáállásnak viselkedése, sokkal inkább hívőnek. Az ősrobbanás-tan pedig dogmának. Az Ősrobbanásra vonatkozó elképzelés a 20. század kezdetén született, abban a korban, amikor kezdett eluralkodni az ateizmus, azaz az Istentagadás, ki kellett valamivel „rukkolni”, hogy a Teremtés-tant megcáfolják, ezzel nagyjából párhuzamosan alkották meg az evolúciós elméletet (vagy pontosabban evolúciós-tant, hiszen az evolúcióra ugyanúgy nincs bizonyíték, mint az Ősrobbanásra, tehát elfogadásához feltétlen hit kell). Az evolúció is dogmává merevedett, ezernyi problémával nem tudnak mit kezdeni hívői, és ezekről a cáfolatokról inkább nem beszélnek, és úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, tanítják mindenféle iskolában, egészen az egyetemekig, ahogy az Ősrobbanás-tant is, miközben pontosan tudják, hogy ez az elképzelés-rendszer alapvetően hibás és hamis. A 19. században jelentkező istentagadási hullám mintegy ellensúlyozásaként az egyházak „nyitottak” a tudományos-tanok felé - értsd. Az Ősrobbanás és az evolúciós tan felé -, megpróbálták átértékelni, átértelmezni a Biblia szavait, úgy téve, mintha az lényegében az Ősrobbanást írná le, netán az evolúciót. Vallási dogmák közelítése tudományos dogmákhoz egyfajta új vallást hozott, a „tudományvallást”, ennek elfogadásához ugyanúgy kőkemény hit kell, mint a Világ hat nap alatt történő teremtéséhez. A tudomány tehát bezárta magát saját már-már vallásos jellegű dogmatételeibe, miközben a vallások belementek saját dogmarendszerük „szalonképesebbé” tételébe, azaz dogmarendszerük „tudományosításába”, ami természetesen ugyanolyan zsákutca. Megbukott tehát a tudomány, mert éppen önnön lényegét adta fel, a világ megismerésére és megértésére vonatkozó törekvését; megbukott a vallás is, mert dogmarendszerét megpróbálta „tudományos érvekkel alátámasztani”, ami teljességgel lehetetlen. Mi hát a megoldás? A kérdés filozófiai megközelítése szerint vagy az anyag létezése megelőzte a tudatét (Ősrobbanás), illetőleg a tudat létezése megelőzte az anyagét (Teremtés). Egyfajta ok-oksági viszonyt tételez fel, más szóval kauzalitást, ami nélkül a tudomány nem képes elképzelni a világot. Mindenhol okot és következményt keres és vél találni. A világ azonban nem ilyen. Semmi sem írja elő, hogy minden létező dolognak a világon kellene lennie egyfajta előzményének, ami aztán a jelen állapothoz, mint következményhez vezet, illetve nem fogható fel minden esetben a jelen állapot, mint az eljövendő események oka. Van ugyanis egy tényező, a véletlen, mely ezt az oksági elméletet alapjaiban rázza meg, ráadásul, a véletlen hatása tudatosan befolyásolható. Még az olyan teljességgel véletlenszerű események bekövetkeztekor is, mint a radioaktív bolmás. Akkor hogy is van ez? Ha a tudat képes hatni az anyagra, és abban véletlenszerű vagy nagyon is tudatos, ám ok nélküli változásokat kiváltani, akkor a tudatnak kellene az elsődlegesnek lenni. Igen ám, csakhogy tudatot csakis és kizárólag anyag hordozhat. Ördögi kör. Ráadásul, ahhoz, hogy a tudat megnyilvánuljon, energia kell, ezt az energiát pedig az anyag hordozza, azáltal, hogy folytonos és örök mozgásban van. Eljutottunk tehát a kulcshoz, a világegyetemet három alapelem alkotja, a tudat (információ), az energia és az anyag. (egyes elképzelések az anyagot is energiának fogják fel, a mi esetünkben azonban praktikusabb ez a fajta megkülönböztető megközelítés, hiszen vannak olyan jellegű energiák, melyekről fogalmunk sincs milyen típusú anyag hordozza, viszont vannak jelenségek – pl. kémiai és fizikai változások -, melyek anyagon /és nem csak energián/ alapuló szemlélettel pontosabban leírhatók.) A három alapelem egyike sem létezik a másik kettő nélkül, egyik sem okozója a másiknak, ahogy nem is következménye. A változások e három alapelem együttesének változásai. Egyikük sem keletkezik a semmiből (ahogy teremteni sem lehet), egyiküket sem lehet megsemmisíteni. Csakis és kizárólag változások következhetnek be bennük, átalakulások, melyek nem állnak feltétlenül ok-okozati kapcsolatba. A Világegyetemben az anyag-energia-tudat hármassága az előzőek szellemében tehát örök, megsemmisíthetetlen, teremthetetlen, folytonos és örökké létező egység. Mivel sem az Ősrobbanás-tan (vele az evolúciós tan), sem a Teremtés-tan a fentieket nem veszi figyelembe, alapvetően hibás a kiindulópontjuk, a végkövetkeztetéseik is szükségképpen tévesek. Míg egy tudományos tan esetében ezzel a módszerrel magát a tudományt lehetetlenítik el és hamisítják meg, addig egy vallásos dogmarendszer kapcsán a hívő emberek világképét zárják be, és várják el tőlük a különböző kinyilatkoztatások kritika nélküli elfogadását, az életükből pedig a gondolkozás kizárását. Most vegyük végig részletesen, már korántsem a maguk teljességében és komplett összefüggés-rendszereiben a fent említett tanokat, azután pedig vonjuk le a végkövetkeztetést, honnan is ered a Világ valójában, milyen a jelen állapota, és mi fog történni a jövőben; mindezen történéseknek pedig milyen hatása van/lesz világképünkre? Az Ősrobbanás Bevezetés Amióta ember él a Földön, mindig foglalkoztatta a kérdés, honnan ered a világ, hogyan keletkezett – ha keletkezett, miért pont ilyen és nem másmilyen. Minden kultúra kialakította a maga – sajátos vallási felfogásával összekapcsolódott teremtéskultuszát. A görög bölcseletben később uralkodóvá váló statikus világszemlélet – az arisztotelész-ptolemaioszi irányvonal – keményen rányomta bélyegét a középkori gondolkodásra. Csak később kezdett tért hódítani a dinamikus világszemlélet, miután több újkori természettudományos felfedezés (például Brache kijelentése egy szupernóva robbanás kapcsán, miszerint az öröknek tartott csillagok világában is fönnáll a változás ténye) ezt szükségszerűvé tette. Valamikor ekkortájt következett be a szakadás a vallás és a tudomány szoros kapcsolatában – bár egyes tudósok még ma is mítoszt igyekeznek faragni tudományos teóriáikból „szentként és sérthetetlenként” tisztelik azokat. Itt fedezhető fel annak a később óriási problémákat okozó tendenciának a gyökere, hogy a modern fizikusok egy része összekeverte a fizika és filozófia területét, idegen vizekre evezett; nevezetesen nem elégedett meg azzal, hogyan keletkezett a világ, arra is választ akart adni, miért, s ezen kérdés már a filozófia tárgykörébe tartozik. Épp azért fontos megvizsgálni a mai kozmológiai modellek igazát és határait, hogy eldönthessük, valóban jogos-e a mai fizikusok ezen igénye, vagy kénytelenek átadni helyüket a végső dolgok keresésének pontjánál a metafizikának és a vallásnak. Mint a későbbiekben látni fogjuk, ezek elvek, modellek, s még a legtetszetősebbek sem bizonyíthatóak! Találóak hihetnénk XII. Piusz gondolatait, miszerint „A világ keletkezésére vonatkozó kérdésekre a fizikus, fizikusi mivoltában sosem lesz képes megadni a végső választ, mivel itt nem fizikai, hanem metafizikai, azaz filozófiai problémáról van szó.” - ez a megállapítás azokra a fizikusokra érvényes, akik az éppen elfogadott elméletekben dogma- azaz vallásszinten hisznek. Jól fogalmazott II. János Pál is: „Minden olyan elmélet, mely a világ keletkezéséről szól, … nyitva hagyja a világegyetem keletkezésére vonatkozó problémát.” – természetesen ez igaz mindaddig, amíg mindenáron keletkezés után kutatunk, de azonnal értelmét veszti, ha nem. De miért is van értelme egyáltalán ezzel a kérdéssel foglalkozni? Legfrissebb Ősrobbanás-modell szerint a Világ kb. 13.7 milliárd éves! Ilyen távolról szemlélve a kérdést, nem csupán szócséplésről, nem csupán a misztikus iránti természetes emberi éhség kielégítésének igényéről van szó? Pláne ha figyelembe vesszük, hogy csupán a Napnak még legalább 4,5 milliárd éve van hátra míg kiég. Hl leszünk mi már akkor, egyáltalán, leszünk-e még?... Amiért mégis foglalkozni kell ezzel a témával, az a tendencia, mely szerint ezek a kérdések (Honnan a világ? stb.) hozzátartoznak az ember önmeghatározásához, a világban való igazi helyének reális megjelöléséhez. Ráadásul mindez ideológiáktól függetlenül, változatlan intenzitással tör elő végig a történelem folyamán. Előzmények Amikor Einstein 1917-ben megírta kozmológiai dolgozatát, kezdetét vette egy folyamat, mely röviddel később a természettudományos kozmológia radikális paradigmaváltásához vezetett. Történetesen azt írta le ezen művében, hogy a világban nem feltétlenül az euklideszi geometria az uralkodó, teljesen más szerkezetű geometriák írják le – szerinte - helyesen a világegyetemet. Megalkotta hát a szférikus – véges, de határtalan – világegyetem elméletét, s ezt az általános relativitás – vagyis a gravitációs alapelmélet – függvényévé tette. Ezért ezen elképzelés megalapozottnak tűnt. Ezt a paradox állítást – véges, de határtalan – a gömb példájával próbálta érzékeltetni, mely felületileg ugyan véges, ám mint önmagába visszatérő alakzat, határtalan. Az új természettudományos paradigma kialakulása már az új, einsteini fogalmi-nyelvi kereteken belül történt. Tehát nyilvánvalóan téves alapokon fogalmazták meg. Egy döntő felfedezés, a vöröseltolódás 1920-ban Hubble galaxisok színképelemzése során felfedezte a vöröseltolódást, s kimutatta, hogy ez arányos a távolsággal. Ezt a Doppler-effektussal magyarázta, mely szerint ha a fényt kibocsátó forrás mozog, ennek megfelelően változik a fény frekvenciája is. Mivel az eltolódás arányos a sebességgel, így a távolság is arányos vele. Ezekből kiindulva megfogalmazta a Hubble-törvényt, miszerint minél messzebb van az égen egy objektum, annál gyorsabban távolodik tőlünk. Ennek már egyenes következménye volt, hogy Gamov 1948-ban, továbbfejlesztve Lamaitre elméletét, megalkotta az ún. Big-Bang (ősrobbanás, Nagy-Bumm) paradigmát. Levonta a következtetést: ha a világ tágul, korábban kisebbnek kellett lennie. Ebből az következik, hogy valamikor végtelenül kis pont volt az univerzum, mely nem atom, hanem valamiféle tiszta energia, hihetetlenül sűrű sugárzás, egyfajta gázgolyó volt. Ez felrobbant – ősrobbanás –, s mind a mai napig tart az ebből következő tágulás folyamata. Ennek alapján a Hubble-féle törvényt is igazolta a léggömb-példa segítségével: egy léggömbre pontokat rajzolva s felfújva azt, minden egyes pont között egyenlő mértékben nő a távolság. Ezzel az is szemléltethető, hogy noha minden irányban egyenletesen táguló világot figyelünk meg, kellett legyen egy kezdeti középpont. A relativisztikus-einsteini modellben a térhez képest az objektumok nem változtatják helyüket. A tágulás ebben a modellben nem térben történő mozgás, hanem a tér mértékszámának változása, mely a térhez képest állandó helyzetű galaxisoknál szintén a színkép vöröseltolódását eredményezi. Jó példa rá a kelőfélben lévő mazsoláskalács: a mazsolák a tésztában mozdulatlanok, ám mivel a tészta megduzzad, a szemek távolodnak egymástól. Téves tehát a táguló világegyetem kifejezés, mivel nem a “külső” térbe történő tágulásról van szó – hisz ilyen nem is létezik –, hanem a belső viszonyok megváltozásáról! E fenti levezetés természetesen igen tetszetős, azonban semmit sem tud kezdeni a galaxisok – olykor egymáshoz képest is igen jelentős – sebességével. Ha az Ősrobbanásnak nem lett volna „ereje”, akkor mi röpítené őket a megfigyelhető gigantikus mozgási energiával? Einstein elmélete semmit sem tud kezdeni a Világegyetem megfigyelhető nagyléptékű szerkezetével, ahogy sok minden mással sem. Alapjaiban téves tehát. A kozmikus háttérsugárzás felfedezése Nem kellett sokat várni az ősrobbanás paradigmát igazoló újabb felfedezésre. 1965-ben – mint ahogy azt Gamov megjósolta – Penzias és Wilson felfedezte a 3 kelvin fokos (egészen pontosan 2,735 K) kozmikus rádióháttér-sugárzást. Ez annak a hőnek a maradványa legalábbis állításuk szerint -, amely az ősrobbanás pillanatában fölszabadult. Ezt az adatot alapul véve a mai tudomány 10-43 szekundumig és 1032 kelvin fokig tudja visszakövetkeztetni az eseményeket. Ezen felfedezés volt elindítója azon folyamatnak, mely során sikerült az anyag evolúciójának fázisait leírni:
 Az anyag evolúciója A Világegyetem tágulásának Ia-es típusú szupernóvákon alapuló mérései (Egy fehér törpe anyagot von el társcsillagától, ezáltal tömege gyarapszik, s amikor eléri a naptömeg 1.38-szorosát, felrobban), a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás hullámosságának méréseiből és a galaxisok korrelációs függvényének méréseiből a világegyetem korára13,7 ± 0,2 milliárd évet kaptunk. Ennek a három független mérésnek az egyezése komoly bizonyíték az úgynevezett ΛCDM–modell mellett, mely a világegyetem összetételének részletes természetét leírja. A korai univerzumot egyenletesen és izotróp módon töltötte ki egy hihetetlenül nagy energiasűrűség és a vele járó óriási hőmérséklet és nyomás. Ez tágult és hűlt, valamint a gőzlecsapódáshoz és a víz fagyásához hasonló, de elemi részecskékhez kapcsolódó fázisátmeneteken ment át. Nagyjából 10-35 másodperccel a Planck-korszak után egy fázisátmenet a világegyetem exponenciális növekedéséhez vezetett, melyet kozmikus inflációnak nevezünk. Miután az infláció megállt, az anyag kvark-gluon plazmaállapotban volt melyben az összetevő részecskék mind fénysebességhez nagyon közeli sebességgel (relativisztikusan) mozogtak. Ahogy a világegyetem tovább tágult, a hőmérséklet csökkent. Egy bizonyos hőmérsékleten, egy ma még nem ismert fázisátmenet, az úgynevezett bariogenezis során a kvarkok és gluonok olyan barionokká álltak össze, mint például a proton és a neutron, valamiképpen létrehozva az anyag és az antianyag közötti aszimmetriát. Még alacsonyabb hőmérsékleten további szimmetriasértő fázisátmenetek léptek fel, melyek a fizika erőit és elemi részecskéit a ma ismert alakra hozták. Később néhány proton és neutron összekapcsolódott az úgynevezett primordiális nukleoszintézis során, megalkotva a világegyetem deutérium- és héliumatommagjait. Ahogy a világegyetem hűlt az anyag egy része lelassult, már nem mozgott relativisztikusan, és a nyugalmi tömegnek megfelelő energiasűrűséget főként már a gravitáció uralta a korábbi sugárzás helyett. Nagyjából a 300 ezredik évben az atommagok és az elektronokatomokká (főként hidrogénné) álltak össze; ami által a sugárzás levált (lecsatolódott) az anyagról, és nagyjából zavartalanul folytatta az útját a térben. Ennek a maradványa a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás. Az idő során a nagyjából egyenletes eloszlású anyag kissé sűrűbb régiói magukhoz vonzották a környező anyagot, és egyre sűrűbbé váltak, és ködöket, csillagokat, galaxisokat és egyéb csillagászati szerkezeteket hoztak létre. Ennek a folyamatnak a részletei a világegyetemet alkotó anyag mennyiségétől és fajtájától függ. A három lehetséges típust hideg sötét anyagnak, forró sötét anyagnak és barionos anyagnak nevezzük. A legpontosabb méréseink (a WMAP-é) azt mutatják, hogy a hideg sötét anyag a domináns a világegyetemben. A másik kettő típus a világegyetem anyagának kisebb mint 20%-át alkotják. A világegyetemet ma az energia egy misztikusnak tűnő formája az úgynevezett sötét energia uralja. Nagyjából a teljes energiasűrűség 70%-a a mai VIlágegyetemben ilyen formájú. A világegyetemnek ez az összetevője azon tulajdonsága miatt mutatható ki, hogy eltérést hoz létre a világegyetem tágulásában a lineáris sebesség–távolság kapcsolathoz képest azzal, hogy a nagy távolságokon a téridő vártnál nagyobb tágulását okozza. A sötét energia a legegyszerűbb formájában az Einstein-féle téregyenletekkozmológiai konstansát adja, de az összetétele ismeretlen és – még általánosabban – az állapotegyenletét és a részecskefizika standard modelljével való kapcsolatát folyamatosan vizsgálják kísérleti és elméleti utakon is. Mindezeket a megfigyeléseket a kozmológia ΛCDM–modellje tartalmazza, amely az Ősrobbanás egy matematikai modellje hat szabad paraméterrel. Furcsa dolgok történnek, ha valaki egészen a kezdeteket vizsgálja, amikor a részecskék energiája magasabb volt, mint amit jelenleg kísérletileg tanulmányozni tudunk. Nincs fizikailag igazán jó modellünk a világegyetem első 10-33 másodpercére, az azelőtti időre, amelyre a nagy egyesítés elmélete egy fázisátmenetet jósol. Az „első pillanatra” Einstein gravitációelmélete gravitációs szingularitást jósol. A paradoxon feloldásához a kvantumgravitáció még nem létező elmélete szükséges. A világegyetem történetének e korai szakaszának fizikai leírása az egyike a fizika megoldatlan problémáinak. Kísérleti bizonyítékai
Az elméleti alapok tarthatatlansága Kezdjük talán a kísérleti bizonyítékokkal kapcsolatos problémákkal! 1. A Világegyetem elemgyakoriságára valóban jó közelítést az Ősrobbanás-tan. „Kísérleti bizonyítékként” felfogni ezt az egyezést – legalábbis nagy merészség. Merthogy a jelenleg megfigyelt elemgyakoriságra számos más, magyarázat is lehetséges (Standard-modell), legalább ilyen meggyőző erővel, a számos más lehetőség közül egyet kiragadni, és azt bizonyítékként tekinteni, erre elméletet építeni - igen kevés meggyőző erővel rendelkezik. Meggyőződésem, hogy Tökéletesen „visszapótolja” a Világegyetembe a nehezebb elemekké alakult hidrogén és hélium mennyiségét a neutroncsillagok párolgása. A számítások szerint ugyanis elegendő lenne köbfényévenként mindösszesen egyetlen(!) hidrogén-atomnak keletkezni a jelenleg megfigyelhető elemgyakoriság fenntartásához. A párolgó neutroncsillagok (pulzárok) fedezhetik ezt a mennyiséget, hiszen ha egy neutron szabaddá válik, 10 perc alatt elbomlik protonra, elektronra és antineutrínóra. A keletkezett proton és elektron összekapcsolódhat hidrogén-atomokká, de akár - szerencsésebb esetben – héliumatomokká is, több lépésben. Semmiféle „táguló” és Ősrobbanással megszülető Világegyetem-modell megszerkesztésére nincs tehát szükség a jelenleg megfigyelhető elemgyakoriság alátámasztására. 2. A kozmikus háttérsugárzás kérdése már sokkal problematikusabb. Ugyanis semmi de semmi nem igazolja, hogy a háttérsugárzás valóban kozmikus! Annak idején Penzias és WIlson talált egy – aránylag izotróp – sugárzást, ami jó egyezést mutatott egy elmélettel. Az Ősrobbanás-tannal. Csakhogy. Ez a sugárzás számos más elmélettel és magyarázattal is „jó egyezést mutat”, kizárólagosan, az Ősrobbanás-tan szolgálatába állított használata szintén igen kevés meggyőző erővel rendelkezik. A „kozmikus háttérsugárzásnak” ugyanis egyaránt lehet forrása a Tejútrendszerünket körülvevő haló, de a Naprendszerünk azon külső vidéke is, ahol a Napunk sugárnyomásának hatását átveszi a csillagközi tér sugárnyomása, mintegy felülkerekedik azon. Ebben a távolságban, nagyjából 15 milliárd km-re a Naptól, lökéshullámfront alakul ki, egyfajta burok, melyben az egész belső Naprendszer benne van, s ugyanúgy véd bennünket, mint a Földet az ionoszféra. Számítások igazolják, hogy erről a lökéshullámfront-zónáról visszaverődő napsugárzás hajszál pontosan a mért, azaz kb. 3 Kelvin fokos! Az COBE műhold mérései alapján kimutatott már-már tökéletes izotrópiával sem tud mit kezdeni az Ősrobbanás tan (csomósodásoknak kellene lennie a szuperhalmazok térségében!), miként azzal a felismeréssel sem, hogy a kozmikus háttérsugárzás forrása sokkal de sokkal közelebb van hozzánk, azaz semmi okunk annak feltételezésére, hogy valóban „kozmikus"”lenne. F. Hoyle és Ch. Wickramasinghe szerint “a háttérsugárzást a szupernóvák robbanásakor keletkező, majd a kozmikus térben szétszóródó vasszilánkok generálják. Ez a vastű világegyetem újrafogalmazza az állandó állapotú Világegyetemet: elveti ugyanis mind a forró univerzumot, az ősrobbanást és az inflálódó univerzumot egyaránt. Ennek az az alapja, hogy létezik röntgen-háttérsugárzás is, és ez nem a kozmikus maradványsugárzás tulajdonságait mutatja. Így az is elképzelhető, hogy a rádió-háttérsugárzás sem maradványsugárzás! Probléma még, hogyha az Ősrobbanás elve helytálló, észlelnünk kellene a rádió-háttérsugárzás mellett neutrínó- és gravitációs-háttérsugárzást is, ám ez idáig még nem következett be. 3. A vöröseltolódás felhasználása az Ősrobbanás-tan bizonyítékának már a kezdetektől sem állt meg a lábán, manapság pedig pláne nem. Vöröseltolódást, azaz bizonyos színképvonalak a vörös felé való tolódását több tényező okozhatja külön-külön, de akár együttesen is. (a fény kifáradása, kölcsönhatása az éterrel, szóródása az intergalaktikus por- és gázfelhőkön, mérési hiba, stb.) Arp, amerikai csillagász igazolta, (ki is rúgták állásából és nagyjából egy évtizednyi publikálási tilalommal sújtották…), hogy a róla elnevezett galaxispárok esetében teljességgel használhatatlan a hagyományos vöröseltolódás mérés-technika. Olyan galaxispárokat talált ugyanis, ahol a párokat egyértelműen anyaghíd kapcsolta össze, vöröseltolódásuk különbsége azonban számottevő volt, olyannyira, hogy ha pusztán ezt az egyetlen adatot vették volna figyelembe, akkor a távolságuk különbségére milliárd fényévek adódtak volna, holott anyaghíd kapcsolta őket össze. Arp tehát cáfolta azt a feltételezést, miszerint a vöröseltolódást fel lehetne használni a Világegyetem tágulásának bizonyítékaként! Éppen ezért, galaxisok helyett manapság inkább bizonyos típusú változócsillagokat használnak, pl. cefeidákat, illetve Ia. típusú szupernóvákat. A cefeidákról bebizonyosodott, hogy változási periódusaik mégsem annyira stabilak, mint hitték (miként is várhatták el, hogy szűk évszázadnyi megfigyelés adathalmazából évmilliárdokra lehet következtetni?...) Az Ia. típusú szupernóvák mindegyike - a csillagászok szerint - ugyanolyan fényességgel rendelkezik, ezért az Ia típusú szupernóvákat "standard gyertyákként" alkalmazzák a távolságok méréséhez szerte a Világegyetemben. Azonban az Ia szupernóvák körül egyre több probléma merül fel, ami megingatni látszik a mérések hitelességét. Már jóval korábban egyértelművé vált, hogy az Ia szupernóvák nem egyforma fényességgel robbannak fel, mára pedig már odáig jutottunk, hogy a csillagászok, akik nem is olyan rég még megingathatatlanok voltak a kialakulásokról szerzett ismereteikben, ma már korántsem olyan magabiztosak. A dolog hátulütője, hogy nem csupán pus |
NA EZ IS TEREMTÉS VS
2008.06.25. 18:57 | balu3 | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://balu3.blog.hu/api/trackback/id/tr83539283
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
